25/05/2026
Álljon itt ez mementóként, életem halának! 😞 Szokásos esti nagyhalas portya. Az időpont miatt süllő volt a célhal, bár az is igaz, idén a harcsák újfent nem olvastak szakirodalmat és áprilisban többnyire leívtak a hideg ellenére a Dunán. Ki érti? Sok volt a májusi fogás is, nem fészken voltak már. Szóval bármi lehet ebből, gondoltam. Friss, élettel teli a víz. A kis áradás és lehülés jót tett a vízminőségnek. Halkan csúszok rá a helyre, teljes csendben. A kapás kb a 3. dobásra következett be, kicsit bele is aludtam mert eléggé megtolta a wobblert, semmi extrém jellege nem volt. Ütés, elnehezedés. Azt azért rögtön tudtam hogy harcsa, meg azt is hogy nagy. 15 biztos van. Hát akkor “legyen tánc!” -gondoltam 😂 Eleinte kesztyűs kézzel bántam vele hogy felmérjem a helyzetet. Fél óra után kezdett már gyanús lenni a dolog, mert fogtam már nagyobbacska harcsákat 25 kilóig bezárólag, de ez mint egy mozdony, iszonyatos súly, se emelni, se irányítani nem lehetett. A felszerelésem az erősebb süllős, amit beeső harcsára is jónak gondoltam. Azaz 60 grammos de nagyon terhelhető bot, 5000-res full fém orsó, 23-mas fonott főzsinór, és egy extra 40-es fonott előke is volt bekötve olyon 60 centi hosszan, notaknot, Garnéla Shad 9. Igenám, de ez a hal ezt a cuccot kb meg sem érezte egy óra után és alig tudtam vele emelni rajta. Bekeményítettem hát, és lesz ami lesz alapon teljes erőből beleálltam, pont ahogy a Pón kèszített harcsás filmekben nyomják! 😀 Nagyon kevésnek éreztem a cuccot, de így már fáradt legalább a hal. További fél óra küzdelem után egyszercsak megláttam a piros fejlámpám fényében: minden képzeletem és sejtésem felülmúlta: a testére rá volt tekeredve a zsinór, így nem láttam teljes hosszban, a teste egy része bukkant fel ahogy fordult a felszínen, kb 50-60 centi széles volt a farka utolsó 1/3-a is. 70 kiló biztos van, gondoltam akkor, de ahogy nézegetem a neten a fotókat, inkább a mázsát közelíthette! Persze nem akarok felelőtlen becslésekbe bocsátkozni, de tényleg csak azok az Ebrón bojlizott hatalmas gigászok hasonlítottak rá. Ekkor tudtam hogy a főzsinórnak kéne 40-esnek lennie, nem az előkének… alsóhangon. Innentől tényleg határon toltam a cuccal, de mivel merült a fejlámpám is, felnyomtam a csónak orrvilágítását. Minden megugrásnál azon agyaltam hogy a bot vagy a főzsinór adja előbb fel? Iszonyat mód be volt sodródva már a fonott. De , ha nem terhelem valami kifárad a felszerelésen és enged. Közben jött egy szállodahajó is. Csúnyán benéztem a távolságot, a vegére szerencsére ki tudtam húzódni. Fáradok… én legalábbis! Gyorsan behajtottam a Suzukit, ha gyorsabb irányvaltás kell, kéznél legyen. Kellett is. Bent volt valami kősziget, alig tudtam elnavigálni, aztán jött a második szállodahajó. A kis víz miatt annyira kanyar külsőn ment, hogy belülről próbáltam kerüli. Ekkor irányt váltott és kívülre kellett visszasorolnom. Parádé. Egy hal sem ér ennyit, gondoltam magamban! Ekkorra már 3 órája küzdöttünk. Mióta fent volt a fehér fény, nem tudtam többet felhúzni a felszínre. Az utolsó 1,5 méteren megállt, de úgy mintha kőbe akadt volna. Patthelyzet érzésem volt, most nyers erőből, mondjuk +1 kilót ha birna a bot már vége lehetne. A 60 grammos bottal idáig tudtam csak felemelni. Ráadásul azt jatszottuk egy órája, hogy elment 20 méter, megállt, én visszapumpáltam. Addig erőre kapott, megint elment, megint vissza. Itt lett volna jó valaki aki folyamatosan fölötte tart, hogy ne tudjon pihenni. Azért azt éreztem, hogy hamarosan talán meglehet, mert egyre kevésbé tudott kirohanni és egyre erőtlenebbül. 3,5 órája nyomtuk. Sok, nagyon sok. Max egy óra alatt be kellett volna fejezni, ha lett volna esélyem. Mindenem fájt, volt hogy ültem, volt hogy álltam, bot betámasztva, egyenes karral, hátból húztam. Dűlőre kell vinnem a dolgot. A terv az volt, hogy keresek egy homokzátonyt és ha elfáradt valahogy odanavigálom. Mert felhúzni, úgy hogy kivegyem, lehetetlen. Ahhoz végképp kevés a cucc. Jöttek közben a bubik, ahogy kell, de éreztem pattanásig van feszítve a cucc. Újabb megiramodás…majd…paff. Megkönnyebbült. Szakadt. Ráadásul a 40-es koptató adta fel. 60 centi hosszú előkéből 15 centi maradt: elreszelte. Hát ez volt életem hala… Egy emberöltő kell ilyenhez a Dunán. Vagy 3. Saját wobblerrel, felszínen. Tényleg álomszerű lett volna megfogni, abszolút “trophy” kategória! De, nem hibáztathatom magam semmiért, mindent jól csináltam szerintem. Ha erőltetem az elején és kapásból beletépem akkor azon rágódnék, hogy hagyni kellett volna óvatosabban. Ha túl óvatos vagyok akkor meg szintén elreszeli, lehet egy órával később, és sose jön fel. Egyszerűen ehhez a mérethez fizikailag nem volt alkalmas az öszvér süllős-harcsás cucc. Pedig mennyien kinevettek így is hogy milyen durva szerkóval nyomom! A 0,8-as meg 12-es fonott bőven elég süllőre, mondják. Hát… erről is mesélhetnék, de majd máskor. Ide direkbe nagyharcsás komoly felszerelés kellett volna és/vagy mégtöbb szerencse. Legjobban a halat sajnálom, nem láttam pontosan az akadást, de gyanúsan torokban lehetett. Remélem megszabadul a csalitól. Azért örülök, hogy élnek ekkora matuzsálemek a Duna magyarországi szakaszán még! És ezután itt most megígérem magamnak, hogy áprilistól októberig a következő setup lesz az esti öszvér: 150-es bot, 28-as fonott, 60-as kevlár, 5500-as orsó. Ha újabb 10 év múlva lesz 1 esélyem, én azon kevés bolondok közé tartozok, hogy nekem az többet fog érni mint az a pár süllő amit nem fogok meg addig a durva cucc miatt. ui.: aki tud jó pszichológust, írjon! 😂✌️
